Korunk – legalábbis a fejlett világ – egyik témája, hogy csendre szomjazunk, de hiába keressük. Figyelmünket véget nem érően bombázza és vonja el a forgalom moraja, a telefonok szüntelen pittyegése, a buszok és vonatok digitális közleményei, a még az üres irodákban is harsogó tévékészülékek. A zajban elfásulunk és az ellenkezőjére vágyunk – legyen az a vadon, a nyílt óceán, vagy akár egy másik félreeső, a nyugalomnak és az összpontosításnak szentelt hely csendje. Alain Corbin történész sorbonne-i rejtekében írva, Erling Kagge norvég felfedező pedig a déli-sarki pusztaságra emlékezve kísérelt meg menedéket találni.

Ennek ellenére, – Mr Corbin ezt meg is állapítja „A csend története” c. kötetében -, alighanem ma sem nagyobb a lárma, mint ezelőtt. A gumiabroncsok megjelenése előtt a városokat utcaköveken csattogó fémabroncsos kerekek és lópatkók fülsiketítő zaja töltötte be. Mielőtt az emberek önként mobiltelefonjaik remeteségébe húzódtak volna vissza, az autóbuszok és vonatok beszélgetések zsivajától voltak hangosak. A rikkancsok sem hagyták portékájukat néma kötegekben heverni, hanem torkuk szakadtából hirdették őket, és persze a cseresznye-, az ibolya- és a frissmakréla-árusok sem adták alább. A színház és az opera a bravókiáltások és kifütyülés zűrzavarától visszhangzottak. Még a vidéki tájat is felverte a robotoló parasztok éneke. Ma már elcsendesedtek.

Az emberek már az elmúlt évszázadokban is panaszkodtak a zajszintre; nem a zaj, hanem a figyelmet követelő tényezők mennyisége nőtt tehát meg, és azt a teret foglalja el, amelyet egykor a csend uralt. Azonban van egy másik ellentmondás is: amikor mégiscsak tért hódít a csend, – a fenyőerdő mélyében, a sivatag pusztaságában vagy akár egy hirtelen üresen maradt szobában –, sokszor inkább idegtépőnek, semmint megnyugtatónak bizonyul. Beszivárog a rettegés; a fül az ismeretlen üresség elől menekülve a legapróbb neszben is önkéntelenül megfogódzkodik, legyen az tűz szisszenése, madárcsicsergés vagy a lombok susogása. Az emberek csendet akarnak – de csak mértékkel.

Korunk velejárója – legalábbis a világ fejlettebb részén –, hogy az emberek csendre vágynak, de sehol sem találják. A közlekedés zaja, a telefonok szüntelen csipogása, a digitális hangosbemondók a buszokon és a vonatokon, az akár üresen kongó irodákban is bekapcsolt tévék zaja mind véget nem érő, zavaró és figyelemelterelő források. Az emberiség saját magát meríti ki a zajjal, miközben éppen ennek az ellenkezőjére vágyik; legyen akár a természet lágy ölén, az óceánok végtelenségében, akár egyéb olyan helyen, ahol a nyugalomé és a koncentrációé a főszerep. Alain Corbin, történelem professzor a Sorbonne-i Egyetemre történt visszavonulásáról, Erling Kagge, norvég kutató pedig az Antarktisz kietlen vidékein szerzett emlékeiről írt; ide próbáltak menekülni a világ elől.

Ahogyan azt Corbin a Csend története (A History of Silence) című művében írja, valószínűleg most sincs több zaj, mint korábban volt. A felfújható gumiabroncsok előtt az utcákon fémabroncsú kerekek és lópatkók csattogtak a köveken, fülsüketítő zajt keltve. Mielőtt önkéntesen a mobiltelefonjaink rabjai lettünk, a buszok és a vonatok beszélgetésektől voltak hangosak. Az újságárusok sem szemlélték tétlenül az áruik néma kupacait, hanem fennhangon hirdették portékáikat, csakúgy, mint azok a kereskedők, akik cseresznyét, ibolyát vagy éppen friss makrélát árultak. A színházat és az operát éljenzés és hurrogás kaotikus elegye jellemezte. Vidéken pedig a földművesek énekeltek munka közben. Már nem énekelnek.

Ami megváltozott, az nem elsősorban a zaj hangereje – amelyre már évszázadokkal ezelőtt is panaszkodtak –, hanem a figyelemelterelő források szintje, amely épp azt a teret árasztja el, amit a csend töltene be. Itt egy újabb paradoxon gyökerezik: amikor a csend ténylegesen bekövetkezik – például a fenyőerdő közepén, a sivatag pusztaságában vagy egy hirtelen megüresedő szobában –, ez gyakran sokkal nyugtalanítóbb, mint kellemes érzés. Hirtelen félelem uralkodik el, és ösztönösen fülelünk bármilyen zajra, amely megtörheti ezt az ismeretlen ürességet, legyen az a tűz pattogása, madárcsicsergés vagy a levelek zizegése. Az emberek csendet akarnak, de túl sokat talán mégsem.

Korunk központi témája – legalábbis a fejlett világban –, hogy az emberek csend után sóhajtoznak, de sehol nem találják. A forgalom morajlása, a telefonok szüntelen pittyegése, elektronikus bejelentések a buszokon és vonatokon, valamint a harsogó tévékészülékek még az üres irodákban is mind véget nem érő ostromot és figyelemelterelést jelentenek. Az emberi faj zajokkal fárasztja ki magát, miközben pont az ellenkezőjére vágyik – legyen szó akár a vadonról, a nyílt óceánról vagy egy nyugalomnak és koncentrációnak szentelt csendes pihenőhelyről. Alain Corbin történelemprofesszor sorbonne-i menedékéből ír, míg Erling Kagge norvég felfedező a kopár Antarktikán szerzett emlékeiből merít. Ezekre a helyekre mindketten menekülni próbáltak.

És mégis, ahogy Corbin úr rámutat „A csend története” („A History of Silence”) című munkájában, valószínűleg manapság a világ egyáltalán nem zajosabb, mint régen. A légtömlős gumiabroncsok előtt a városok köves utcáit vaspántos kerekek és lópatkók fülsiketítő csattogása töltötte meg. A mobiltelefonokba való önkéntes elzárkózás előtt a buszok és vonatok párbeszédektől zengtek. Az újságárusok nem hagyták portékájukat néma kupacokban, hanem torkukszakadtából reklámozták, akár csak a cseresznye-, ibolya- és friss makrélaárusok. A színházak és operák a vastapsok és kifütyülések zűrzavarától harsogtak. Még a vidéki parasztok is énekeltek robotolás közben. Most már nem énekelnek.

Nem igazán a zajszint változott meg, amelyről még az előző századok is panaszkodtak, hanem a figyelemelvonás szintje, amely azt a helyet foglalja el, ahol a csend esetleg teret hódíthatna. Ebben még egy ellentmondás rejlik, mert amikor azonban teret hódít – egy fenyőerdő mélyén, a puszta sivatagban, egy hirtelen kiüresedett szobában –, gyakran nyugtalanító és nem szívesen látott. Rettegés kúszik be, a fül ösztönösen csatlakozik rá bármire, amire tud, legyen az a tűz sistergése, madárfütty, levelek zúgása, csak hogy megmentse az ismeretlen ürességtől. Az emberek csendre vágynak – csak nem túl sokra.

Korunk egyik népszerű témája – főleg a fejlett országokban –, hogy az emberek csendre vágynak, azonban nem lelik meg azt. A bömbölő forgalom, a telefonok folyamatos pittyegése, a buszokból és vonatokból is látható digitális hirdetések, a már kiüresedett irodák még mindig zajongó készülékei: mind-mind egy kimeríthetetlen feszültség- és egyben zavarforrást alkotnak. Az emberi faj fárasztja magát a zajokkal, egyúttal azonban vágyik is ennek ellenkezőjére: legyen az a vadonban, a tengeren vagy egy nyugalomnak és éberségnek szentelt elvonulásban. Alain Corbin történészprofesszor írói munkáját akadémiai mentsvárában végzi, Erling Kagge norvég felfedező pedig havas, kietlen tájakra visszaemlékezve teszi ezt: Corbin a Sorbonne-ba, Kagge pedig az Antarktiszra próbált elmenekülni.

Holott feltehetően nincs nagyobb hangzavar, mint régen volt; ahogy erre Alain Corbin utal a „Histoire du silence” c. írásában. Mielőtt a gumiabroncsot feltalálták, patkódobogás és fémabroncsos kerekek füleket nem kímélve harsogták be a kikövezett városi utcákat. Az önkéntes mobiltelefonba történő temetkezés ideje előtt a buszokat és a vonatokat pezsgő társalgás zengte be. Az újságárusok sem hagyták portékájukat néma halomban, hanem hirdették azt, ahogy csak a torkukon kifért; és a friss halat, cseresznyét vagy ibolyát áruló kofák is ugyanígy tettek. A színházban és az operában üdvrivalgások és csúfolódások szítottak zűrzavaros állapotokat. Még a vidékről is hozható fel példa: a parasztemberek énekszóval tartották meg a munkatempót – mára már azonban elmarad az ének.

Nem annyira a zajszint változott itt – ami miatt az előző századok is panaszkodtak –, mint inkább a zavarás mértéke; a zavarásé, ami birtokba veszi a teret, amit a csend is betölthetne. Itt egy újabb paradoxon sejlik fel, ugyanis amikor igazán teret hódít a néma csönd – egy titokzatos fenyőerdőben, a mezítelen sivatagban vagy egy váratlanul megüresedett szobában –, az sokszor inkább bizonyul feszélyezőnek, mintsem kellemesnek. Kétségbeesés keríti hatalmába az embert; a fül önkéntelenül kap bármi után, ami megmentheti az üresség ezen ismeretlen mélységétől – legyen az egy hívó madárhang, falevelek susogása vagy a tűz szisszenése. Társadalmunk csendességet szeretne, de azért nem eseng érte.

Korunk egyik fő kérdése, legalábbis a fejlett világban, hogy vágyakozunk a csönd után, de hiába. A közlekedés moraja, az állandó telefonzaj, a buszokon és vonatokon a hangosbeszélők, a még az üres irodákban is harsogó TV készülékek, vég nélküli támadást jelentenek az idegeinkre. Az emberiség szenved a zajtól és épp az ellenkezőjére vágyik – legyen az a vadonban, a nyílt óceánon vagy a csöndet és elmélyülést jelentő más menedékben. Alain Corbin, történelem professzor, a Sorbonne-on ír menedékéről, a norvég felfedező, Erling Kagge pedig az Antarktisz jégmezőiről szerzett emlékeit írja le, ahová mindketten megpróbáltak visszavonulni.

Mégis azonban, ahogy Corbin is rámutat „A csönd hangjai” című munkájában, valójában nincs nagyobb zaj, mint valaha volt. A felfújt gumiabroncsok megjelenése előtt az utcákat betöltötte a köveken kocogó fémkerekek és a lópatkók fülsüketítő kopogása. A magunk választotta elszigeteltséget jelentő mobiltelefonok előtt a buszok és villamosok beszélgetéstől voltak hangosak. Az újságárusok nem néma halmokban tárolták árujukat, hanem teljes hangerővel rikkantották őket, akárcsak a cseresznyét, ibolyát és friss makrélát árulók. A színház és opera éljenezéstől és füttykoncerttől harsogott. Vidéken még a kemény munka mellett is énekeltek a parasztok. Manapság már nem énekelnek.

A változás nem annyira a zaj szintjében nyilvánul meg, amelyre az elmúlt évszázadokban is panaszkodtak, hanem inkább a zavar szintjében, amely elfoglalja azt az űrt, melynek helyébe a csönd léphet. Leselkedik azonban egy újabb ellentmondás, mert, amikor valóban beáll a csönd – a fenyőerdők mélyén, a puszta sivatagban, egy hirtelen elhagyott szobában – annak gyakran nem örülünk, hanem inkább elveszettnek érezzük magunkat. Rémület lesz úrrá rajtunk: a hallásunk ösztönösen mindenre kiéleződik, legyen az a tűz sistergése vagy a madarak hívó hangja, vagy akár a levelek susogása, amely ettől az ismeretlen ürességtől megvéd bennünket. Akarjuk a csöndet, de annyira azért mégsem.

Korunk egyik gyakran emlegetett gondolata, legalábbis a fejlett országokban, hogy az emberek vágynak a csendre, de sehol sem találják. A közlekedés moraja, a telefonok soha nem szűnő hangjelzései, a buszok és vonatok digitális hangosbemondói, a tévék, amelyek még az üres irodákat is lármával töltik fel, mind vég nélkül ostromolják személyes terünket és követelik figyelmünket. Teljesen kimerítjük saját, emberi erőforrásainkat ezzel az állandó zajjal, miközben ki vagyunk éhezve az ellenkezőjére: keressük a csendet a természetben, a hatalmas óceánokon, vagy egy, a nyugalom és koncentráció céljainak szentelt oázisban valahol. Alain Corbin történészprofesszor például saját kis zugába menekülve ír a Sorbonne Egyetemen, Erling Kagge norvég felfedező pedig az Antarktisz határtalan tájainak emlékeibe menekül, ha írni akar.

Egyébként, ahogyan azt Corbin professzor is kiemelte A csend történelme című művében, valószínűleg nem zajosabb a világ, mint régen. A felfújható gumiabroncs elterjedése előtt a városi utcák kövén fülsüketítően gurult a fémkerék, kopogtak a patkók. Mielőtt mobiltelefonjaink képernyőjébe bújva önként szigeteltük el magunkat a külvilágtól, a buszokon és vonatokon élénk társalgás folyt. Az újságírók nem néma halmokba rendezték portékájukat, hanem teljes hangerővel hirdették azok tartalmát, de hangosan reklámozták az utcán a cseresznyét, az ibolyát és a friss makrélát is. A színház és az opera hurrák és hurrogások káoszának helyszínei voltak. Még vidéken is zengett az élet, a parasztok énekeltek, ahogy húzták az igát. Ma már nem dalolnak.

Ami változott, az nem is annyira a zajszint, amelyről az előző századokban is panaszkodtak, hanem inkább a figyelem olyan fokú elterelődéséről van szó, hogy nem marad tér, amelybe a csend áradhatna be. Itt aztán egy újabb látszólagos ellentmondás ólálkodik: amikor a csend uralkodik, mint például egy fenyőerdő mélyén, a csupasz sivatagban, vagy egy hirtelen kiürült szobában, nem örülünk neki, sőt, rosszul hat az idegeinkre. A rettegés odalopódzik, fülünk ösztönösen keresi a hangot, megkapaszkodik a parázs sistergésében, a madárhangban, a levelek rezgésében – bármi jó, ami távol tartja ezt az ismeretlen ürességet. Az emberek vágynak a csendre, de azért annyira mégsem.

Korunk egyik kérdése, legalábbis a fejlett világban, hogy az emberek mindent megtennének egy kis csendért, de sehol sem tudják megtalálni. A közlekedés moraja, a telefonok szüntelen pittyegése, a buszokon és vonatokon kántáló digitális hirdetések, a még az üres irodákban is ordító tévék sora vég nélküli, és folyamatosan elterelik az emberek figyelmét. Az emberi faj elárasztja magát zajjal, és közben az ellenkezőjére vágyik – egy sűrű erdőre, a széles óceánra vagy valamilyen más, nyugalomnak és koncentrálásnak szentelt helyre, ahová visszavonulhat. Alain Corbin, egy történészprofesszor a Sorbonne-on talált az íráshoz menedéket, Erling Kagge, egy norvég felfedező pedig azokat az emlékeit eleveníti fel, amelyeket az Antarktika távol eső vidékein szerzett – ők ezekre a helyekre próbáltak elmenekülni.

Mégis, ahogy Corbin professzor úr „A csend történetében” rámutat, valójában feltehetőleg nincs több zaj, mint korában volt. A légabroncsok előtt a városi utcák zengtek a fémperemes kerekek és a lópatkók fülsüketítő csattogásától a burkolóköveken. Mielőtt mindenki önkéntesen a mobiltelefonok magányába húzódott volna vissza, a buszokat és a vonatokat betöltötte a harsány beszélgetés. A hírlapárusok sem néma csendben szemlélték a halmokban álló újságjaikat, hanem teli torokkal kínálták őket, mint ahogy a meggyet, az ibolyát és a friss makrélát eladni igyekvő árusok is. A színházak és az operák nézőtereit betöltötte a kaotikus ujjongás és hurrogás. Még vidéken, a földművesek is énekelve robotoltak. Ma már ők sem énekelnek.

Ami megváltozott, az nem is annyira a zaj mértéke, ami miatt a korábbi századokban is ugyanúgy panaszkodtak, hanem a figyelmet elvonó tartalmak mennyisége, melyek kiszorítják a csendet azokról a helyekről is, amelyeket annak kellene betöltenie. Ebből következik az a másik paradoxon, hogy amikor a csend végül mégis utat talál magának – egy fenyőerdő mélyén, a kietlen sivatagban vagy egy szobában, ahol az ember hirtelen magára marad –, akkor az gyakran inkább nyugtalanítólag hat, mintsem hogy örülnénk neki. Ilyenkor elhatalmasodik rajtunk az ilyedtség, és mindenre hegyezni kezdjük a fülüket, legyen az a tűz pattogása, egy madár hívó dala vagy a levelek zizegése, mely megment minket ettől az ismeretlen ürességtől. Vágyunk tehát a csendre, de igazából nem is annyira.

A korszakra jellemző motívum, legalábbis a fejlett világban, hogy az emberek csendre vágynak és arra nem találnak. A forgalom lármája, a telefonok szakadatlan pittyegése, digitális hirdetmények a buszokon és vonatokon, TV készülékek harsogása még az üres irodákban is, mind szüntelen támadás és zavarkeltés. Az emberi faj kimeríti önmagát a zajjal, miközben annak ellenkezője után sóvárog—akár a vadonban, a parttalan óceánon, vagy nyugalomra és koncentrálásra szánt pihenőhelyen. Alain Corbin történész professzor ír száműzetéséből a Sorbonne egyetemen, Erling Kagge norvég felfedező pedig az emlékeiről a Déli-sark pusztaságáról, ahová mindketten menekülni próbáltak.

És mégis, ahogyan arra Corbin rámutat a „Csend története” című írásában, elképzelhető, hogy nem nagyobb a zaj, mint a régi időkben. A pneumatikus abroncsok előtt a városok utcáit betöltötte a fémmel pántolt kerekek és a kövezetet verdeső lópatkók fülsüketítő kongása. A mobiltelefonra való önkéntes izolációt megelőzően a buszok és vonatok beszélgetésektől zsongtak. Az újságárusok nem hagyták magukra portékájukat árva halomban, hanem a legnagyobb hangerővel hirdették őket, akárcsak a cseresznyét, ibolyát és friss makrélát árusítók. A színház és az opera ujjongások és kiáltozások káoszától nyüzsgött. Még a vidéki tájakon is, a parasztok daloltak robotolás közben. Ma már nem dalolnak.

Ami megváltozott, az nem annyira a zaj szintje, amiről már előző századok is panaszkodtak, hanem a zavarkeltés szintje, ami betölti azt az űrt, amelyet a csend elhódíthat. Itt kirajzolódik egy újabb paradoxon, mert amikor valóban elhódítja—fenyőerdő sűrűjében, kopár sivatagon, hirtelen megüresedett szobában—az gyakran inkább nyugtalanítónak bizonyul, mintsem szívesen látottnak. Rettegés szivárog be; a fül ösztönösen kapaszkodik bármibe, legyen az akár a tűz ropogása, vagy madárdal, vagy a levelek susogása, ami megmenti majd ettől az ismeretlen ürességtől. Az emberek csendet akarnak, de azért nem annyira.

Korunk egyik témaköre, legalábbis az előrelhaldott földrészen, az emberek csend iránti vágyakozása, melyet képtelenek elérni. A forgalom zaja, telefonok szüntelen csipogása, digitális hírdetések a buszokon és vonatokon, vibráló tévék az üresen hagyott irodákban is, ezek mind a figyelemelterelés kimeríthetetlen elemei. Az emberi faj végkimerültségbe hajszolja önmagát a zajokkal, miközben épp az ellenkezője után epekedik- legyen az a vadonban, a végtelen óceánon vagy a csendnek és koncentrációnak szentelt visszavonulásban. Alain Corbin, a történelem professzora, a Sorbonne-ba meneküléséről ír, Erling Kagge, norvég felfedező pedig emlékeiről az Antarktisz kies tájairól, ahová mindketten elmenekülni megpróbáltak.

És mégis, ahogy Corbin úr a "Csend történelme" című írásában rámutat, valószínűleg nem több a zaj, mint régen volt. A pneumatikus gumiabroncsok előtt a városi utcáit a fémkeretes kerekek és a patkók fülsiketítő csengése lepte el. A mobiltelefonokba való önkéntes visszavonulás előtt a buszokat és vonatokat beszélgetések zümmögése töltötte be. Az újságárusok nem hagyták portékájukat néma halomban állni, hanem teljes hangerővel árulták azt, akárcsak azok, akik cseresznyét, ibolyát és a friss makrélát árultak. A színház és az opera zengett a bekiabálásoktól és felhördülésektől. Még a vidéken énekeltek a parasztok munka közben. Most nem énekelnek.

Nem annyira a zaj mennyisége változott, amelyről a korábbi évszázadokban is panaszkodtak, hanem a figyelemelterelés mértéke, amely elfoglalja azt a helyet, ahova a csend behatolna. Adva egy másik paradoxon, ugyanisamikor a csendnek sikerül teret nyernie -egy fenyveserdő mélyén, a csupasz sivatagban, egy hirtelen kiürült helyiségben-, gyakran inkább nyugtalanítónak tűnik, mint kívántnak. A rettegés testet ölt; a fül ösztönösen tapad mindenre, legyen az tűz lángjának sercegése, madarak csiripelése vagy levelek zizzegése, amely kimenekíti ebből a szokatlan ürességből. Az emberek csendet akarnak, de nem túl sokat.