A theme of the age, at least in the developed world, is that people crave silence and can find none. The roar of traffic, the ceaseless beep of phones, digital announcements in buses and trains, TV sets blaring even in empty offices, are an endless battery and distraction. The human race is exhausting itself with noise and longs for its opposite—whether in the wilds, on the wide ocean or in some retreat dedicated to stillness and concentration. Alain Corbin, a history professor, writes from his refuge in the Sorbonne, and Erling Kagge, a Norwegian explorer, from his memories of the wastes of Antarctica, where both have tried to escape.
And yet, as Mr Corbin points out in "A History of Silence", there is probably no more noise than there used to be. Before pneumatic tyres, city streets were full of the deafening clang of metal-rimmed wheels and horseshoes on stone. Before voluntary isolation on mobile phones, buses and trains rang with conversation. Newspaper-sellers did not leave their wares in a mute pile, but advertised them at top volume, as did vendors of cherries, violets and fresh mackerel. The theatre and the opera were a chaos of huzzahs and barracking. Even in the countryside, peasants sang as they drudged. They don’t sing now.
What has changed is not so much the level of noise, which previous centuries also complained about, but the level of distraction, which occupies the space that silence might invade. There looms another paradox, because when it does invade—in the depths of a pine forest, in the naked desert, in a suddenly vacated room—it often proves unnerving rather than welcome. Dread creeps in; the ear instinctively fastens on anything, whether fire-hiss or bird call or susurrus of leaves, that will save it from this unknown emptiness. People want silence, but not that much. | Korunk velejárója – legalábbis a világ fejlettebb részén –, hogy az emberek csendre vágynak, de sehol sem találják. A közlekedés zaja, a telefonok szüntelen csipogása, a digitális hangosbemondók a buszokon és a vonatokon, az akár üresen kongó irodákban is bekapcsolt tévék zaja mind véget nem érő, zavaró és figyelemelterelő források. Az emberiség saját magát meríti ki a zajjal, miközben éppen ennek az ellenkezőjére vágyik; legyen akár a természet lágy ölén, az óceánok végtelenségében, akár egyéb olyan helyen, ahol a nyugalomé és a koncentrációé a főszerep. Alain Corbin, történelem professzor a Sorbonne-i Egyetemre történt visszavonulásáról, Erling Kagge, norvég kutató pedig az Antarktisz kietlen vidékein szerzett emlékeiről írt; ide próbáltak menekülni a világ elől. Ahogyan azt Corbin a Csend története (A History of Silence) című művében írja, valószínűleg most sincs több zaj, mint korábban volt. A felfújható gumiabroncsok előtt az utcákon fémabroncsú kerekek és lópatkók csattogtak a köveken, fülsüketítő zajt keltve. Mielőtt önkéntesen a mobiltelefonjaink rabjai lettünk, a buszok és a vonatok beszélgetésektől voltak hangosak. Az újságárusok sem szemlélték tétlenül az áruik néma kupacait, hanem fennhangon hirdették portékáikat, csakúgy, mint azok a kereskedők, akik cseresznyét, ibolyát vagy éppen friss makrélát árultak. A színházat és az operát éljenzés és hurrogás kaotikus elegye jellemezte. Vidéken pedig a földművesek énekeltek munka közben. Már nem énekelnek. Ami megváltozott, az nem elsősorban a zaj hangereje – amelyre már évszázadokkal ezelőtt is panaszkodtak –, hanem a figyelemelterelő források szintje, amely épp azt a teret árasztja el, amit a csend töltene be. Itt egy újabb paradoxon gyökerezik: amikor a csend ténylegesen bekövetkezik – például a fenyőerdő közepén, a sivatag pusztaságában vagy egy hirtelen megüresedő szobában –, ez gyakran sokkal nyugtalanítóbb, mint kellemes érzés. Hirtelen félelem uralkodik el, és ösztönösen fülelünk bármilyen zajra, amely megtörheti ezt az ismeretlen ürességet, legyen az a tűz pattogása, madárcsicsergés vagy a levelek zizegése. Az emberek csendet akarnak, de túl sokat talán mégsem. |