A theme of the age, at least in the developed world, is that people crave silence and can find none. The roar of traffic, the ceaseless beep of phones, digital announcements in buses and trains, TV sets blaring even in empty offices, are an endless battery and distraction. The human race is exhausting itself with noise and longs for its opposite—whether in the wilds, on the wide ocean or in some retreat dedicated to stillness and concentration. Alain Corbin, a history professor, writes from his refuge in the Sorbonne, and Erling Kagge, a Norwegian explorer, from his memories of the wastes of Antarctica, where both have tried to escape.
And yet, as Mr Corbin points out in "A History of Silence", there is probably no more noise than there used to be. Before pneumatic tyres, city streets were full of the deafening clang of metal-rimmed wheels and horseshoes on stone. Before voluntary isolation on mobile phones, buses and trains rang with conversation. Newspaper-sellers did not leave their wares in a mute pile, but advertised them at top volume, as did vendors of cherries, violets and fresh mackerel. The theatre and the opera were a chaos of huzzahs and barracking. Even in the countryside, peasants sang as they drudged. They don’t sing now.
What has changed is not so much the level of noise, which previous centuries also complained about, but the level of distraction, which occupies the space that silence might invade. There looms another paradox, because when it does invade—in the depths of a pine forest, in the naked desert, in a suddenly vacated room—it often proves unnerving rather than welcome. Dread creeps in; the ear instinctively fastens on anything, whether fire-hiss or bird call or susurrus of leaves, that will save it from this unknown emptiness. People want silence, but not that much. | Korunk egyik kérdése, legalábbis a fejlett világban, hogy az emberek mindent megtennének egy kis csendért, de sehol sem tudják megtalálni. A közlekedés moraja, a telefonok szüntelen pittyegése, a buszokon és vonatokon kántáló digitális hirdetések, a még az üres irodákban is ordító tévék sora vég nélküli, és folyamatosan elterelik az emberek figyelmét. Az emberi faj elárasztja magát zajjal, és közben az ellenkezőjére vágyik – egy sűrű erdőre, a széles óceánra vagy valamilyen más, nyugalomnak és koncentrálásnak szentelt helyre, ahová visszavonulhat. Alain Corbin, egy történészprofesszor a Sorbonne-on talált az íráshoz menedéket, Erling Kagge, egy norvég felfedező pedig azokat az emlékeit eleveníti fel, amelyeket az Antarktika távol eső vidékein szerzett – ők ezekre a helyekre próbáltak elmenekülni. Mégis, ahogy Corbin professzor úr „A csend történetében” rámutat, valójában feltehetőleg nincs több zaj, mint korában volt. A légabroncsok előtt a városi utcák zengtek a fémperemes kerekek és a lópatkók fülsüketítő csattogásától a burkolóköveken. Mielőtt mindenki önkéntesen a mobiltelefonok magányába húzódott volna vissza, a buszokat és a vonatokat betöltötte a harsány beszélgetés. A hírlapárusok sem néma csendben szemlélték a halmokban álló újságjaikat, hanem teli torokkal kínálták őket, mint ahogy a meggyet, az ibolyát és a friss makrélát eladni igyekvő árusok is. A színházak és az operák nézőtereit betöltötte a kaotikus ujjongás és hurrogás. Még vidéken, a földművesek is énekelve robotoltak. Ma már ők sem énekelnek. Ami megváltozott, az nem is annyira a zaj mértéke, ami miatt a korábbi századokban is ugyanúgy panaszkodtak, hanem a figyelmet elvonó tartalmak mennyisége, melyek kiszorítják a csendet azokról a helyekről is, amelyeket annak kellene betöltenie. Ebből következik az a másik paradoxon, hogy amikor a csend végül mégis utat talál magának – egy fenyőerdő mélyén, a kietlen sivatagban vagy egy szobában, ahol az ember hirtelen magára marad –, akkor az gyakran inkább nyugtalanítólag hat, mintsem hogy örülnénk neki. Ilyenkor elhatalmasodik rajtunk az ilyedtség, és mindenre hegyezni kezdjük a fülüket, legyen az a tűz pattogása, egy madár hívó dala vagy a levelek zizegése, mely megment minket ettől az ismeretlen ürességtől. Vágyunk tehát a csendre, de igazából nem is annyira. |