We're accustomed to glamour in London SE26: Kelly Brook and Jason Statham used to live above the dentist. But when Anouska Hempel's heels hit the cracked cement of the parking space outside my flat, it's hard not to think of those Picture Post photographs of royalty visiting bombed-out families during the second world war. Her mission in my modest tract of suburbia is, however, about more than offering sympathy. Hempel—the woman who invented the boutique hotel before it bore any such proprietary name—has come to give me information for which, judging by the spreads in interiors magazines and anxious postings on online DIY forums, half the property-owners in the Western world seem desperate: how to give an ordinary home the look and the vibe of a five-star, £750-a-night hotel suite. To Hempelise, in this case, a modest conversion flat formed from the middle slice of a three-storey Victorian semi.
"You could do it," she says, casting an eye around my kitchen. "Anyone could do it. Absolutely no reason why not. But there has to be continuity between the rooms. A single idea must be followed through." She looks out wistfully over the fire escape. "And you'd have to buy the house next door, of course." That's a joke. I think.
...
It's worth pausing, though, to consider the oddness of this impulse. The hotel room is an amnesiac space. We would be troubled if it bore any sign of a previous occupant, particularly as many of us go to hotels in order to do things we would not do at home. We expect a hotel room to be cleaned as thoroughly as if a corpse had just been hauled from the bed. (In some cases, this will actually have happened.) The domestic interior embodies the opposite idea: it is a repository of memories. The story of its inhabitants ought to be there in the photos on the mantelpiece, the pictures on the wall, the books on the shelves. If hotel rooms were people, they would be smiling lobotomy patients or plausible psychopaths. | Hozzá vagyunk mi szokva a London SE26 kerületben az elbűvölő egyéniségekhez: Kelly Brook és Jason Statham valamikor a fogász feletti apartmanban laktak. Amikor viszont Anouska Hempel magassarkú cipői kopognak a lakásom előtti parkolóhely töredezett aszfaltján, az embernek mégis csak a Picture Post magazin második világháborús fényképei jutnak eszébe, amiken az uralkodói ház tagjai szétbombázott otthonokban tesznek látogatást. A hölgy küldetése itt az én szerény külvárosi lakóhelyemen többről szól azonban, mint az együttérzés egyszerű kimutatása. Hempel – aki feltalálta a butikhotelt, mielőtt hivatalosan bármi hasonlónak hívták volna – azért jött el, hogy megosszon velem információkat, amikért kétségbeesetten áhítozik a nyugati világ ingatlantulajdonosainak fele, legalábbis a lakberendezési magazinok terjedelmes cikkei és az internetes csináld-magad fórumok gondterhelt bejegyzései alapján: hogyan alakítsunk át egy szokványos otthont, hogy egy ötcsillagos, éjszakánként 750 angol fontba kerülő szállodai lakosztály látványát és hangulatát nyújtsa. Azért jött, hogy Hempelizáljon, ebben az esetben egy háromemeletes viktoriánus ikerház középső részéből kialakított lakáskát. „Megoldható.” – mondja nekem, szétnézve a konyhámban. „Bárki meg tudja csinálni. Miért ne tudná? Csak a folytonosságot kell megoldani az egyik helyiségről a másikra. Végig kell vinni ugyanazt az elképzelést az egész lakáson.” Majd elmélázva kinéz a tűzlétra felett. „Persze meg kellene venned a szomszéd házat is.” Ez utóbbi megjegyzés csak vicc. Azt hiszem. ... Érdemes azonban megállni itt egy pillanatra, hogy elgondolkozzunk az egész ötlet furcsaságán. A szállodai szoba egy emlékezetkiesésben szenvedő helyiség. Mindenkit zavarna, ha a szoba egy előző vendég ottlétének bármilyen nyomát hordozná, már csak azért is, mert legtöbbünk szállodába olyasmiért megy, amit otthon nem tenne. Elvárjuk a szoba olyan alapos kitakarítását, mintha az ágyból éppen azelőtt távolítottak volna el egy holttestet. (Bizonyos esetekben ez valóban így is történt.) A lakásunk beltere éppen az ellenkező elképzelést testesíti meg: otthonunk az emlékeink tárháza. Érzéseink megkövetelik, hogy a kandallópárkányok fényképein, a falakra akasztott képeken, a polcok könyveiben megtaláljuk a lakók történetét. Ha a szállodai szobákat emberekhez próbálnánk hasonlítani, lobotómián átesett, bugyután mosolygó betegeknek vagy valószínűsíthető pszichopatáknak felelnének meg.
|